Fafaragás

A faragás múltja és jelene

 

A buzsáki férfiak egyik legfontosabb és sokáig fennmaradó foglalkozása a pásztorkodás volt.

 

A faragás első felvirágzása a múlt század végére tehető, amikor a saját használati darabok mellett eladásra is készítettek kanászbotot, kürtöt, karcolt vagy faragott kobakot.

 

Legősibb díszítési mód a karcolás, mikor a díszítendő fába, szaruba, kobakba késsel mintát karcolnak és utána ezt fekete korom és faggyú keverékével bedörzsölik.

 

A karcolásba beragad a színes faggyú, ezáltal kirajzolódik a minta.

 

A másik eljárás a spanyolozás. A díszítendő felületet ékvéséssel kifaragják, és a helyét színes viasszal beöntik. Ez piros, kék, fekete, zöld színű, ahogy a minta megkívánja, de lehet egyszínű is.

 

A karcolás és spanyolozás együtt is megjelenik. Ezzel készülhet borotvatartó, kínáló, kürt, fésű, tükör stb.

 

A harmadik a domborműves faragás. Itt a motívumokat késsel, ún. „bizsókkal” ék alakban kivágva faragják a fára, szarura, kobakra.

 

Legrégebbi fafaragónk Boszkovics János (Beszti), aki 1870-ben született, pásztorember volt. 14 éves korában kezdett el faragni, főleg borotvatokot, sótartót, szaru cigarettakínálót, gyújtótartót. Ezt külföldön értékesítették, kezdetben a grófkisasszonyok útján.

 

Az 1930-as években Kollár Péter, egy vállalkozó kedvű gépész és felesége megrendeléseket szerzett számára.

Ők ketten nagyon sokat tettek Buzsák népművészetének hírnevéért, és az ebből való megélhetés megteremtéséért.

Kollár Péter szervezte az első faragóiskolát 1937-38 telén. Tanítónak az öreg Kapoli Antalt hozta.

Az első tanítványok között volt Kara Lajos is, aki fiatalon meghalt. Szaru- és fafaragásai egyaránt elismert darabjai a faragóművészetnek. Ugyancsak Kapoli tanítvány volt Ottucsák Ferenc is.

 

A legismertebbek, akik már a budapesti Népművészek Háziipari Szövetkezetéhez dolgoztak:

Gyanis László (1925-1996) áttört csont és szaru darabjai, fából készült butykosokkal, tányérokkal felbecsülhetetlen értékűek.

Iváncsics László (1920-1974) aki fél karral faragott, hiszen egyik karja a „háborúban maradt”.

Neki felesége Iváncsics lászlóné szül. Joó Irén (1925-1990) segített, és később ő is a faragók táborába lépett. Szép kobakok, lopók, díszes dobozok őrzik munkájukat.

A Jancsekity testvérek, Ferenc, aki már régebbel eltávozott közülünk és öccse János aki Öreglakon élt és alkotott egészen 2007 őszén bekövetkezett haláláig.

Motívumaik a pásztorfaragás indás virágfonatai mellett figurális – szarvas, őz, vaddisznó, fácán – motívumokkal bővült. Jancsekity János fia, ifjabb Jancsekity János a népművészet mestere, ma Osztopánban él és tovább folytatja az édesapjától örökségül kapott fafaragó mesterséget. Buzsáki motívumokkal díszített színvonalas munkái osztopáni házában és kiállításokon tekinthetők meg.

Pék László ( 1939-1994) Fiatalon elhunyt fafaragó, aki Balatonfenyvesen Kálmán István fafaragó iskolájában tanulta a mesterséget. Díszes dobozai, csanakjai ma is példaértékűek.

 

Máté Ferenc (1933), egy baleset után választotta a fafaragást. Annak a Kollár Péternének az unokaöccse, akit az előbbiekben már említettünk. Tükrösei, dobozai egyéni ízlésről tanúskodnak, motívumkincsük, egy-egy munka finom kidolgozása kiemelkedő értéket képvisel. Több alkalommal nyert díjat Kapoli-pályázatokon, munkája elismeréseként 1984-ben megkapta a Népi Iparművész címet, majd 1989-ben országos II. helyezett díjat és az ezzel járó oklevelet érdemelte ki.

 

A korábbi években sok külföldi megrendelése volt, Amerikában és Németországban is elismertek voltak fafaragásai. Munkái különböző bútordarabokon is megjelennek, ezek szintén egyedülálló értéket képviselnek.

Fehér József (1933) Egyéb munka mellett, hobbiból kezdett el faragni. Juhászkampói, tükrösei, saját készítésű karikás ostorai sokak érdeklődését felkeltették. Ma is farag, főleg megrendelésekre és a saját örömére. Barackmagból készített faragott karkötői, bonbontartói, ékszerdobozai is elismerést érdemelnek. Évek óta vezeti az Általános Iskola faragó szakkörét, ahol az iskola tanulóinak igyekszik tudását átörökíteni. Munkái otthonában, a Tájházban és a buzsáki Búcsú alkalmával rendezett kiállításon tekinthetők meg.

 

Buzsáki István ( 1951) gyermekkorától kezdve faragott, majd a katonaság után hivatásként is ezt választotta. A domborfaragás nála már népi életképekben jelentkezik ( Szántóvető, szüretelők, stb.). Újra törekedett, így indult el a faszobrászat útján. Szobraiban a falusi parasztembereket, kelti életre egy-egy csoportnyi szobor segítségével. Munkáival méltán érdemelte ki a Népi Iparművész címet.

Az általa készített remekműveket rendszeresen kiállítjuk a buzsáki Búcsú alkalmával rendezett kiállításon, de otthonában is szívesen megmutatja faragásait, fából készült szobrait az érdeklődőknek.

Meg kell még említeni a buzsáki származású, Balatonfenyvesre került faragókat, Tapolczai Sándort, Márton Jánost és Tomity Jánost is. Szintén a buzsáki motívumkincset gazdagították egyéni virágdíszítésükkel.